Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Az első félmaratonom a 2012-es NIKE

Cikk a kitartásról, a hitről az elszántságról...
Persze volt, hogy magam sem igazán hittem, hogy sikerülhet, de a legnagyobb elszólás: Fejben dől el!
Fejben dől el még akkor is, ha az egészséged már rég nem támogatja a törekvésed.
De meg lehet csinálni! Meg lehet csinálni mindent, még ha az összehatók nem is a célod szolgálják... "Pusztán" hinned kell!


Visszaszámlálás... és indul a mezőny.
A gyomrom diónyi már több napja, de a startpisztoly dördültének egyre közelgő időpontja még ezt a diót is képes zsugorítani. Nagyságra, most úgy szerecsen társára hajaz, de a futam reggelére a zöldborsónyi lesz a pontos kép róla..
Kell ez nekem Édesjóistenem?
Nyilván, hogy kell, hiszen akkor nem állnék most itt ilyen izgatottan, futócipőmet fényesítve, futógúnyámat próbálgatva a tükör előtt és apróra próbálva elképzelni minden eshetőséget, ami egy futót érhet a távon, amit ésszel felfogni egyelőre képtelenség.

Attól a pillanattól fogva, hogy Tanárúr ajkát elhagyta az ominózus mondat..
- Szonja indulnod kellene a Nike félmaratonon! - nos azóta került a görcs a szerveimbe.
Pontosan tudtam, hogy meg kell próbálnom! Illetve - ha tényleg őszinte akarok lenni - akkor tudtam, hogy teljesítenem kell. Volt viszont egy tényező, ami az egészet képes lett volna felülírni, az az egészségügyi állapotom. A túlsúlyomon kívül, kaptam akkora próbatételt bele, mint ide Nagykáta. A bringámmal, a felkészülési időszakban sikerült akkorát buknom, hogy a felületi horzsolásokon kívül megrepedt két bordám, erősen ütődött a jobb térdem. Öt héttel a verseny előtt a felkelés is kihívásnak tűnt, a tüsszentéssel járó fájdalomba pedig inkább nem mennék bele. De kicsinységekkel nem törődünk, ha egyszer az edző megszavazta a bizalmat, hogy bevállalhatom a bűvös 21-et - a nulláról 9 hét futással - akkor az a legkevesebb, hogy igyekezzek felnőni a feladathoz!
Egyre közeledtünk a kitűzött időponthoz és általa egyre nőtt a gyűjtött kilométer a futócipellőmben... de úgy fokozódott tovább a fájás a jobb térdben is. A bordával ugyan napról-napra egyre kevesebb volt a nyűg - amellett, hogy még mindig állat mód fájt - de a térd folyamat sikított a futópályán, folyamat könyörgött a stoppért.
Emlékszem, a verseny előtti öt napos rápihenés előtt kellett volna lefutnom a leghosszabbat. Életem leghosszabb egybenfutását, a 18-at. Ez volt az edzéstervünk utolsó futása, és aztán pihenés után félmaraton. Ahany! Ahogy azt elképzeltem... de nem kaptam meg ezt a sikert. Nekiálltam lefutni, de10 kilinél kicsit lassítottam - mert pontosan akartam követni a frissítésre szóló utasítást - a lassítás után viszont már nem kellett elindulnom azzal a térddel.
Nem kellett elindulnom, pedig az agyam még vitt volna a 18-asig tovább. Kénytelen voltam megállni néhány percre, mert a térdben azt éreztem, hogy a talajfogásnál a pengékre térdel a friss hús... Ultrabrutál, összecsuklós fájdalom volt ez.
Utolsó reményként elkezdtem imádkozni. Tenyeremet a fájó részre borítva, az égieket kérni, hogy tompítsák a fájdalmam, segítsenek a célomig... míg valahogy újra mozgásszerűt idézett a lábam. Egyre inkább kezdett futómozgásnak látszani és egyre vettem fel a hat perc közeli tempót. Most a hálaérzés repített, párnázta tovább a lépteim, így hagytam hátra immár a 13-ast... 14... est is. A tizenötös környékén már visítva könyörgött a könnyebbségért, amit az agy nem engedett, de a test átvette az irányítást. A 16. kilométernél csuklottam össze törődve...

A történteket hallva a Tanárúr természetesen szigorú pihentetést parancsolt. Hitet és elvárást pedig én tettem a siralmas állapotomhoz. Könyörögtem, pihentettem, kényeztettem. Betakartam, babusgattam és bizakodón vártam a verseny reggelét. Mintha a térd méltányolta volna az alázat gyakorlását... egyre kevesebb fájdalmat mutatott. Naponta lett kevesebb, míg az ominózus reggelre nem is tudtam, hogy mi fájt annak előtte...
A verseny előtti éjszakát a barátnőmnél töltöttem. Átvette előbbre a rajtszámomat és a kezemben tarthattam életem elsőjét, a rajta szereplő bűvös 3603-as számmal. Vajon meddig segít ez a szám? Vagy addig, amíg befutok, vagy míg feladni kényszerülök fájó térdem okán...
De éreztem, hogy nagyon nagy dolognak lehettem részese. 40-en túl, szinte nulla futómúlttal hamarosan indulok a Hősök terére, hogy részt vehessek egy nemzetközi futóversenyen, ahol több ezer - hallod?? több ezer - emberrel együtt próbálom teljesíteni a rövidnek egyáltalán nem nevezhető 21 kilométeres utat. Utat a dicsőségért... a bizonyításért. A bizonyításért, a magamnak valóért...

Elképesztő, hogy mennyi embert vonzott ez a verseny. Az országban ez a legnagyobb szabású félmaraton, de erre nem számítottam, de az ilyen profi szervezésre sem nagyon. Úgy tűnt, hogy minden a helyén, egyértelműen feltüntetve, ragyogó hangosítás és kellő útbaigazítás.
Egy órával a rajt előtt érkeztem, hogy legyen elég időm a ráhangolódásra. Felvenni a hely és a helyzet rezgését, azonosulni a kikerülhetetlen vállalással. Reggeli a pocakban a Tanárúri utasítás mentén, bemelegítő krém a forgó alkatrészeken, energiapatronok melltartóba tárazva. A pulzusmérőm a mellkasomon, karomon az óra. Időnként rápillantva érzékeltem, hogy álló helyzetben képes egyre feljebb és feljebb mozdulni, így követve viselőjének egyre fokozódó adrenalin adagját.
Közeledett a rajt, és felhangzott a nagyszínpadon egy pörgős nóta, bemelegítésre csábítva a versenyezni vágyókat. Persze csatlakoztam, hogy minél jobban terelődjön a figyelmem az ismeretlenről, még így is, hogy a bordám újra kiabált, hogy menjünk inkább haza... De nem érdekel a küldött impulzus, én lefutom! Csak a térdem ne fájjon... na... légyszi-légyszi és akkor tényleg lefutom. A bemelegítés a profi előtáncossal csak pörgette az egyébként is fokozott idegállapotot. Alakult ott belül a pumpa rendesen, a tömeg hipnotikus ereje is arra terelt, hogy most aztán "idenekemazoroszlánt”!
A következő kihívás a megfelelő rajtzóna megtalálásával folytatódott, mert irdatlan mennyiségű futó kezdett araszolni a kordonok mögé, ami gyorsasági szintek szerint volt beosztva. Előrébb nyilván a leggyorsabbak, majd egyre hátrább akiknek nőtt a kilométerekre jutott percek száma...
Mivel a Tanárúr milliószor csomózta a lelkemre, hogy el ne fussam az elejét, ezért a legutolsó sávhoz tartottam, ahol a 2:15 perc után tervezett befutók hada sorakozott. Igen... jól gondolod... ez már a nyeretlen kétévesek vagy veteránok zónája. Persze a legnagyobb tisztelettel nevezem így... de ettől a tény még tény marad. Presztízskérdést nem csinálunk ebből, egyelőre óvatosként beácsorgok én szépen hátra, majd a pálya és a teljesítményem megmondja, hogy hová sorolhatom magam... Meg különben is! Alázat... kérem szépen alázat!
Chippek a cipőkön, bemelegítve minden test... már csak az indulás kéne, nem az a sok felesleges szöveg, mert több ezer futó várja izgatottan az indulást, miközben a mikrofonon is hangzik a biztatás, fokozva tovább az egyébként is karneváli hangulatot.
De végül... nagy nehezen csak eldördül a rajtpisztoly.

Innentől hat perc kellett, hogy a hatalmas tömeg sodrásával végre átlépjük a startszőnyeget, de lassan kezdtük felvenni a futásra hasonlító gyenge kocogó mozgást, hiszen itt még annyian jutottunk egy négyzetméterre, hogy futásról maximum a holdon beszélhettünk. Ez majd hígul, de az eleje tényleg odafigyelős, ha bukni sem szeretnénk az első szerbuszban. A Hősök terét elhagyva tartott a folyam az Andrássy útra, mert értünk záródott le fővárosunk egyik legforgalmasabb útvonala, hiszen mi voltunk a félmaratonisták! Mekkora jóság ez már!

Sikerült végre belőnöm egy kellemes haladási tempót úgy, hogy kicsit a két órás iramfutók előtt haladjak. A fejemben végig motozott a jó szándékú intelem, hogy el ne fussam az elejét, mert akkor 17-nél halok meg, így szépen tettem magamnak a 6:02-6:10-es átlagtempót. Egészen meglepődtem a felismeréstől, hogy sokkal tovább bírtam tartani ezt a tempót, mint azt előtte gondoltam. Tán a hetedik, vagy nyolcadik kili környékén jártam, amikor még mindig mögöttem futottak a két órás iramfutók a maguk szépséges kék jelölő lufijaikkal. Budára átérve, igazán szükséges volt a vizes frissítés, ismét jól jött a szervezők gondos előkészülete. Sütött már a napocs vadul, kellett a szivacsmerítésből a hűtés a kupámra, hogy ne járjak úgy, mint a rossz hős a Szaffiban, hogy szelepen kelljen kiengednie a túlfőtt agyvizét.
Visszafordulóban véletlenül elszaladtam egy kilit 5:20 tempóval, pedig itt már 9-10 között voltam. Annyira meglepődtem azon, hogy itt ennyi van bennem... hogy csak na. Elbízni viszont nem engedtem a dolgot, mert megint hallottam a Tanárúr előrelátó hangát, hogy amit közben nem futok el, az visszajön a végén és már lassítottam is. Hiszen még mindig nem tudtam, hogy mit jelent egy félmaraton.
A következő kilométerekkel nem volt különösebben gondom azon kívül, hogy hosszú egyenes szakasz volt a rakparton. A fordítóból jöttek már szembe a futók, de rossz volt látni, hogy ők már mind megvertek, lehagytak engem. Illetve annyira nem is ám... mert egy pillanatra sem feledtem, hogy életem első versenye ez, aminek a teljesítése is elég, nem hogy a jó helyen végzés... a táv pedig fogyott és fogyott.
16 környékén kezdett a térdem szólítgatni:
- Szonja! Itt vagyok ám én is... jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a hülye futást, mert ha nem, akkor én hagyatom abba!
17-ig csak szólítgatott, de utána tényleg beváltotta... és odacsűrt egy olyan borzalmat, hogy megint elő kelljen venni azt az agyat, ami nem engedi a megállást, bármi állítana is. Azt az agyat, ami eddig is túlsegített mindenen, még ha a fájdalom százas szöget is ver a térdbe egy hatalmas légkalapáccsal, minden egyes lépésnél. Az egyre fokozódót csak tetézte a testi satnyulás is, ami a vonszolódásra késztetett. Az agy még vitt volna, de a test már nem volt partner. Az utolsó energiapatronért kotorásztam, a mielőbbi frissítőállomás reményében, hogy az tán már csak bevisz a célba. Egyre kétségesebbé vált számomra is a dolog, nem csak egy külső szemlélőnek, aki annyit látott, hogy ez a nő ereje végét eszegeti a futót idéző mozgásával, ami inkább hajaz egy sánta karikatúrára, mint egy félmaratonistára.
Innentől már nehéz volt... nagyon nehéz. Persze nem azért jöttem, hogy feladjam, nem azért, hogy belesétáljak, de ettől még viselhetetlenül nehéz volt a feladat.
Hol volt itt már a két órán belüli elbizakodott lefutási tervem? Egyáltalán annak örültem, hogy az a mentő nem értem állt meg, úgy 1000 méterrel a cél előtt és nem előtte borulok fel a fájdalmamtól és elcsigázottságomtól, mint egy büdösbogár.
Lépések után lépések... és mintha sűrűsödött volna szurkolók hada. Jól hatott az agyra, hiszen ígérte, hogy már ebben az életben befutok. Igen! De hol már? Hol a befutókapu? Miért nem látom még?
A tömeg csak sűrűsödött, csak növekedett, a hangulat fokozódott a biztos jel gyanánt és igen! Megláttam!
Előttem úgy 300 méterrel... de ott volt. Még most is kétséges számomra, hogy átjuthatok alatta, de az nem, hogy továbbfutok. De a táv soha nem szánt elfogyni, amikor végre az órát is megláttam.
Ekkor hittem el. Hittem el azt, hogy átjuthatok. Azt még nem, hogy megcsináltam a félmaratont, de azt, hogy átjuthatok alatta... nos... azt már el...


2:16:33

Szonja élete első félmaratonja!
(A cikket beküldte: Sonja1224)



Mozduljunk meg együtt!
Ezt most találtam ki, de nagyon igaz: fussunk, együnk, szeressük az életet együtt! Ajánlom ezt a cikket azoknak, akik bizonytalanok saját képességeikben! Azoknak, akik szeretnének örömöt találni az életben káros hatások nélkül! Ajánlom a cikket mindenkinek, 0-200 évig! :-) »

Tornázni otthon - Hogyan? (angolul)
Az alábbiakban egy kis leírás azoknak, akik otthon szeretnének tornázni/edzeni, hogyan, mikor, mit. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.90naposdieta.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) 90naposdieta.hu | WebMinute Kft.